Mivé lettél csángó magyar I.


„Mivé lettél, csángómagyar?”

Pusztuló nyelvjárási sziget a Kárpátokon túl

Ötféle csángót tart számon a mai magyarság. A bukovinaiakat, a gyimesieket, a désieket, a hétfalusiakat és a moldvaiakat. Minket a tôlünk legtávolabbra élôk, a moldvai csángók érdekeltek most, bár tudván tudjuk, bármelyik csoport megérdemelne legalább ekkora figyelmet.

Mit jelent a csángó szó? Nehéz kérdés. Nyelvészeink egy csoportja úgy tudja, elcsángálást, elcsámborgást, elkószálást, elbócorgást. Belülrôl indul ez a szemlélet, azt tartja, a Kárpát-medencébôl áramlottak kifelé, amerre a sors vetette ôket. És van erre történelmi bizonyíték is éppen elég. A bökkenô csak az, hogy ôseink, a honfoglaló magyarok, onnan jöttek befelé. És itt mindjárt meg kell állnunk egy szóra.

Ôshazával is jól el vagyunk látva. Amíg valahonnan az Ural hegység tájékáról elkecmeregtünk a Kárpátok hegyláncának ölelésébe, több helyen is eltöltöttünk hosszabb-rövidebb idôket. Vannak, akik még messzebbre bátorkodnak vissza az idôk tengerébe, és valahonnan a mongol pusztákról eredeztetnek bennünket, a sumerológusok pedig egészen másról beszélnek, de mi ebbe most ne menjünk bele.

Erôsen föltehetô, minden idôleges megtelepedésünk helyszínén maradtak jó néhányan. Amikor Juliánusz barát indult el ôsöket keresni, a Volga mellett is talált még magyarul beszélôket. Onnan hozta magával a tatárok támadásának a hírét. Ott is volt egy ôshazánk. Nem biztos, hogy úgy keltek útra a tovább haladók, hogy ide aztán soha többet vissza nem jövünk. Most elmegyünk, mert ûz és kerget bennünket a nagy népvándorlás valamelyik csoportja, de aztán visszatérünk.

Természetes adottságnak kell tekintenünk, hogy minden továbbindulásnál voltak öregek, akik azt mondták, ez a mi hazánk, mi innen nem mozdulunk ki. Itt születtünk, itt akarunk meghalni is. Az egyik nemzeti imánknak számító Szózat is ezt mondja: Itt élned, s halnod kell. És ebbe a szép igébe kapaszkodtak legújabb korunkban az alföldi tanyán élôk is. Amikor még mindenáron le akarta radírozni ôket a térképrôl a hatalom.

Ha mozdíthatatlan idôsek is voltak, meg betegek is, akkor a fiatalabbakban is lennie kellett olyan hazafiúi érzületnek, hogy nem hagyhatták ôket magukra. És mindenütt maradhattak – visszavárók is. Utolsóként számon tartott ôshazánkban, a Szeret folyó tájékán is.

A mi generációnk még emlékszik a II. világháborúba szólító behívóparancsra is. SAS-behívónak mondták, és azt jelentette, haladék nélkül be kellett vonulnia annak, aki megkapta. Benne volt az is, ha valaki nem engedelmeskedik, az felkoncoltatik. És mégis voltak olyanok, akik inkább elbujdostak. Föl kell tételeznünk, amikor Álmos vezérünk fúvatta a vándorútra szólító kürtöket, akkor is voltak, akik inkább otthon maradtak.

Álmosnak is, Árpádnak is volt egy nagy-nagy vétke, szólal meg belôlem a mostani idôk kajánkodó újságírója. Mai államfôk, ha rövid idôre mennek is valahová, seregnyi tudósítót visznek magukkal. A honfoglalóknak nem voltak újságírói. Legalább annyi a tény, hogy nem írta le senki, honnan jöttünk, mikor jöttünk, hogyan jöttünk. Hivatásos történészeink ugyan az írásos adatokra támaszkodva az 1200-as évekre teszik a moldvai csángók Kárpát-medencébôl való kitelepedésének elsô hullámát, a határaink elôtti célszerû védekezésre apellálva. És jött a Madéfalvi veszedelemként (Lsd a Bukovína cikket, MM! 33) ismert történelmi nagy mészárlás – 1764 –, ez adta a másodikat, és még késôbbre teszik a dátum szerint talán meg se nevezhetô átszivárgásokat.

A cikk eddigi része a MOST MAGYARUL! 36. SZÁMÁBAN jelent meg.

A cikk folytatása - II. rész