Mivé lettél csángó magyar II.

Magam természetes tényként fogadom el, azért Moldvába menekültek, mert ott már voltak magyarok. Otthonról jöttek haza.

Magyarázat kell ahhoz is, magam hogyan kerültem kapcsolatba a moldvai magyarokkal. Ötven éve is elmúlt már, egyetemista voltam Szegeden, amikor megláttam az antikvárium kirakatában egy egészvászon-kötésû könyvet. Moldvai csángó népdalok és népballadák a címe. Faragó József és Jagamas János tálalta a benne lévôket. Megvettem, és azonnal el is határoztam, ebbôl írom meg nyelvészeti szakdolgozatomat. Elsô mondata valahogy így szólt: Eleven csángót nem láttam, élô beszédüket nem hallottam. Elmehettem volna késôbb Egyházaskozárra, ahová moldvaiakat is telepítettek a második világháború után, de ott legföljebb azt tanulmányozhattam volna, mennyit ôriztek meg a hazaiból, és mennyi veszett el áthonosodásuk közben. Csakhogy engem az ôsforrás érdekelt.

Nem lehet mondani, hogy elsiettem volna a dolgot, és ennek történelmünkbôl fakadó magyarázatai is vannak, de csak 1986 ôszén szánhattam rá magam, hogy visszacsángálok az utolsó ôshazába. Ki tudja, meddig maradhatok a földön fölül, ezt a szép föladatot nem hagyhatom utódaimra. Összetanakodtam fotóriporterünkkel, Gyenes Kálmánnal, hogy együtt megyünk, az ô autójával. Ôsszel elindulnunk azonban nagy kockázat, a Kárpátokban hamarabb leesik a hó, márpedig azon mindenképpen át kell jutnunk. Megvártuk a tavaszt, a májusi fagyosszenteket is. Addig-addig számítgattunk, amíg sikerült úgy elindulnunk, hogy azonnal elkezdett esni az esô, és csak visszaúton láthattuk újra a napot. Fotózáshoz a lehetô legrosszabb idô, és térdig sárban caplathattuk végig az egész hetet.

Ebbôl az utazásból is könyv született, ennek a címe lett a csángó-himnusz egyik sora: „Mivé lettél, csángómagyar?”

Azt már szakdolgozatom kutakodásai idején tudtam, hogy háromfelé osztható a moldvai csángó nyelvjárás is. Az északira, a székelyesre és a délire. Engem az északi érdekelt elsôsorban, mert azt tartottam, azok beszélik ezt, akiknek az ôsei be se jöttek Árpádékkal. Be kell vallanom, régészeti adatokkal nem tudom megtámogatni elgondolásomat, de azt tudom, vannak más kutatók is, akik ezen a nézeten vannak. Kalandos utazások után elôször Szabófalvára mentünk. Ott ért bennünket a legnagyobb meglepetés. Az idôs szállásadó család akkora szeretettel löttyintett meg bennünket – bár öt perccel korábban azt se tudhatta még, hogy egyáltalán a világon vagyunk –, fogadó szózatuknak a felét se értettem. Pedig, mondom, könyvbôl már ismertem ennek a tájszólásnak a velejét.

Jó nagy érvet adhatnék azok kezére, akik mindenáron azt a tévhitet veregetik bele a világba, hogy a csángók nem magyarok, hanem elmagyarosított románok: lám, már a született magyar se érti a beszédüket. Azért nem értettem, mert körülbelül felerészben valóban román volt az, a másik fele pedig olyan gyorsan zúdult a nyakunkba, nem volt idôm átkottáznom az általam beszélt mai magyarra. A román sovinizmus máig azt hirdeti, elmagyarosodott románok a csángók, bennem pedig azonnal az erôsödött meg, hogy még most is románosodnak a véreink. Végül elôállt az a furcsa helyzet, hogy a Szegeden tanárképzôt végzett leányuk tolmácsolt a kétféle magyar között.

Ilyen kalandunk késôbb is akadt. Ha az egész könyvet ide írhatnám, akkor is csak szûkös kivonatát hozhatnám az ott töltött hét gyönyörûségeinek. Ahol megfordultunk – Bákóban, Szabófalván, Lészpeden, Klézsén és Pusztinán –, mindenütt határtalan és magyar szeretettel fogadtak bennünket. Megálltam egyszer a szabófalvi utcán. „Kiköpött” csángó gyerekek ugyanazt a játékot játszották – bilickéztek –, amelyet mi is szoktunk minden tavasszal a Dunántúlon. És valamennyi románul beszélt. Akkor esett le a „húszfillér” a fejemben. A negyven év alattiak már azért nem beszélnek magyarul, mert román iskolába jártak.

Ekkora szava lenne az iskolának? Az elôzô korosztályok még magyarul tanulhattak, de a késôbbieknek már tilos volt akár megszólalniuk is anyanyelvükön. És a családi örökség? Magam is tanár volnék, meg is értettem az idôsebbek észjárását: ha az iskolába lépô gyerek nem tud románul, akkor biztosan megbukik. Hol van az a szülô, aki avval indítaná útnak lelkébôl lelkedzett magzatát, nem baj, fiam, ha megbuksz is, de legalább magyar maradsz? Már otthon románul beszél vele, hogy ez a katasztrófa be ne következzen.

Magyar és tanári szívem itt kezdett meghasadni.

A szinte színmagyar Szabófalván illendôségbôl is elmentünk a polgármesterhez is. Született csángó ô is, de ugyanaz a Szegeden végzett tolmács menyecske segítette beszélgetésünket. A magyar szót románra fordította, a románt pedig magyarra. A többségében magyar falu magyar származású fô embere nem tudott magyarul! Pedig ôk is demokráciának mondták azt az idôszakot is. Demokratikus diktatúrának. Lehet ezt még fokozni?

Sajnos, lehet. Lészped is magyar sokaságú falunak számít. Vasárnap délután benéztünk az új építésû, emeletes templomába is. Idôs asszonyok mormolták a litániát. Hanghordozásukról ráismertem, ugyanazt mondhatták, amit a mi öregjeink, gyermekkoromban, a Dunántúlon. Otthon a magyarok magyarul, a svábok svábul, a tótok tótul. Az itteniek románul! A színmagyar asszonyok.

Petrás Ince János, klézsei pap , aki egyébként Rokonföldi néven küldözgette néprajzi gyûjtögetését a Magyar Tudományos Akadémiának, már az 1840-es években fölpanaszolta a római pápához írott levelében, hogy a csángó magyarság istenével se beszélhet anyanyelvén. Pap szólt az idegen papok ellen. Egyes föltételezések szerint tôle származik a már említett csángó himnusz szövege is – forrófalvi keletkezésûnek tartja a szakirodalom –, abba is belefoglalta ezt a panaszt is. És találkoztunk olyan mai fiatalemberrel, akit templomi gyónásából kergetett ki a csángónak született mostani plébános, mert Csíkszeredába ment tanulni. Természetesen föl se oldozta. Halálos bûnnek számít még ma is magyarnak lenni? Akár az anyagyilkosság?

A cikk folytatása - III. rész