Petesházi tüzér

A háború kezdete címû elsô fejezetbôl:

1941. év április 6-án virágvasárnap volt. Mi, petesháziak a 10 órai misére szoktunk menni. (...) A piactéren, a templom elôtt hallottam a társaságban, hogy az emberek azt beszélték, Németország megtámadta Jugoszláviát.
Ahogy ott álldogáltunk, egyszer csak láttuk, hogy a várban lévô katonaság jött lefelé a várból, rendezett 4-es sorban, majd a templomnál elfordultak dél felé. (...) Mire hazaértünk, már dél is lehetett. Ebédidô alatt aztán jött három német repülô és köröztek Lendva környéke felett, de sem bombát nem dobtak le, nem is lövöldöztek, hanem néhány kör után elmentek vissza Muraszombat felé. Ebéd után elindultunk kerékpárral vissza Lendvára. Amikor a lendvai patakokon lévô hidak közé értünk, akkor láttuk, hogy elöl jön egy nagymotoros civil, mogötte pedig két személyszállító autó meg két-három kis teherautó-féle. Az oszlop megállt az úton. Akkor láttuk, hogy német katonák. (...)
A németek a muraszerdahelyi Mura-hídhoz hajtottak, de a hídra nem mentek rá. A granicsárok meg elkezdtek lör völdözni a Mura túlsó partjáról. Amikor a granicsárok a hidat felrobbantották és elkezdtek lövöldözni, akkor kb. 400 méterre lehettem a hídtól. Megfordultam és elindultam Lendva felé. Mire Lendvára értem, a németeknek már h¦lt helyük volt. Osszeszedték az ôröket, és elmentek Muraszombat irányába. Tehát nem volt nálunk Lendván semmiféle szervezett hatalom, parancsnokság: sem jugoszláv, sem német, sem magyar. (...)
Béke volt, senki sem lövöldözött, nem t¦nt úgy, mintha háború volna. A magyar csapatok még nem jöttek be Lendvára, pedig az itteni lakosság többsége magyar volt, és ôket várta. Ez a vidék mindig is Magyarországhoz tartozott, csak az elsô világháború végén csatolták Jugoszláviához Muraközzel együtt.
No, de aztán az utcán elterjedt a hír az emberek közt, hogy el kell menni a magyarokért. Hogy ki kezdeményezte ezt, nem tudom, de a határon még nem engedtek át senkit sem Magyarországra, a magyar határôrök ott voltak. Mivel az a hír járta, hogy már jönnek is a magyarok, a nép elindult várni ôket. De ôk csak nem érkeztek meg.
A következŒ napon - mi, néhány falubeli fiatal - megbeszéltük, hogy elmegyünk Lentibe megkérni a magyarokat, hogy jöjjenek vissza Lendvárr a. Egyesek már készítették is a piros-fehér-zöld lobogókat, és vitték azt magukkal. (...)
Április 16-án reggel egyszer csak láttuk, hogy Völgyifalutól szép, hármas sorban 60-70 magyar katona jön gyalog. Ezzel aztán a magyarok bevonulása és a Muravidék visszafoglalása nálunk Lendván meg is történt. A szerbek elfutottak, mert a németek elkergették ôket. Ezzel a magyarok megszállták a Mura mentét és a Muraközt is. Rá pár napra kinevezték a vezetôséget, átváltották a jugoszláv dinárt pengôre, az üzletek kinyitottak, és minden ment a rendes kerékvágásban tovább. (...)

Bevonulás és kiképzés

1941-ben, mikor Németország megtámadta Jugoszláviát, 21 éves voltam. Egy évvel korábban már a jugoszlávok besoroztak katonának, de nem vittek el, mert közben Németország megtámadta Jugoszláviát, és az ország rendje ezzel felborult. (...) Július 2-án az 1920-ban született férfiaknak sorozásra kellett menniük, köztük nekem is. A sorozáson alkalmasnak találtak, és október 13-án már be is kellett vonulnom Nagykanizsára, a 9. tüzérosztályhoz.
Az 1942. évben április 5-én volt Húsvét. Nekünk, a tényleges katonáknak h&aacr ute;romnapos szabadságot adtak, hogy elbúcsúzhassunk az otthoniaktól, mert már akkor megmondták, hogy megyünk ki az orosz frontra. (...) 1942. május 2-án 3 óra 15 perckor indult el a vonat Nagykanizsáról Balatonszentgyörgyön keresztül, a balaton déli oldalán Székesfehérvárig.

A front összeomlása és a visszavonulás címû fejezetbôl:

Így történt, hogy a visszavonulás elsô napján (vagyis éjjelen) elvesztettük minden hadifelszerelésünket. Ott maradtak Sztaro Nyikolszkojén az ágúink, lovaink, a kocsik, de még a személyes felszereléseink is. Nekem volt két kofferem; az egyik tele volt élelemmel, a másik meg cigarettával. Ebbôl csak az maradt meg, ami a zsebemben volt, meg a gázmaszkom.

A halottak száma is egyre nôtt, ahogy meneteltünk visszafelé. Nagyon sok volt a megfagyott ember körülöttünk, kinek a keze, kinek a lába, kinek az orra vagy a füle volt megfagyva. Szörny¦ volt a sebesültek helyzete, hiszen velük már régóta senki sem törôdött. (...)

Nagyon el voltam keseredve. Nem tudtam, hogy mi lesz velem, fel voltam készülve mindenre. A lábam már nagyon fájt, valószín¦leg az ujjaim már át voltak fagyva, de a bakancsot levetni nem mertem, mivel újra felhúzni már úgyse tudtam volna, mezítláb pedig lehetetler nség lett volna továbbmenni. (...)

Nekem úgy tetszett, hogy nyugat felé menetelünk, de egyszer csak azt vettük észre, hogy egyre közeledünk valamiféle nagy lövöldözéshez. Így jutottunk el egy faluba, ahol a legnagyobb pokol volt. ... a földön több volt a halott és a sebesült, mint amennyi búza- vagy rozskeve látható aratáskor a földeken. (...)

Volt ott olyan jajgatás, sírás, segítségkérés a sebesültek között, amilyet még sosem hallottam; csak a halottak hallgattak el örökre. Az oroszok sokkal többet el tudtak találni közölünk, mint mi közülük, mert Œk a hóba voltak beásva, mi pedig nagy tömegben vonultunk és áramlottunk a gy¦r¦bŒl kifelé. Biztos, hogy nagyon sokan a németek és magyarok közül ott veszítették el az életüket, de a másik oldalnak is sok halottja lehetett. (...)

Így váltunk el mi hárman egymástól. Én indultam nyugatra. Úgy 4-5 km távolra házakat láttam. Elindultam abba az irányba. Hogy miért oda, nem tudom, talán abban bíztam, hogy ott találok valami ennivalót vagy esetleg ismerŒs magyar katonákat. (...)

Úgy látszott, az asszonyoknak megpuhult a szíve, mert pillanatokon belül hoztak valahonnét egy tányéron fôtt krumplit meg egy darab kenyeret. Az ôrr mesterrel hozzáfogtunk enni. A nôk csak néztek bennünket. Hogy az ôrmesterrel mikor evett utoljára, azt nem tudom, de ô is olyan jó étvággyal falatozott, akárcsak jómagam. Az asszonyoknak adtam az öreg tarisznyájából cigarettát meg szappant. Erre hoztak még egy darab kenyeret. (...)

Az orvos csak csóválta a fejét. Valamivel bekente a sebes lábamat, szépen bekötözte, írt egy cédulát és mondta 'spitál'. (...) Amikor elindultunk, nevetett az orvos. Valószín¦leg azt gondolta, hogy ez a katona sosem lesz többé se Petesházán, sem Magyarországon ilyen lábbal, hiszen több mint ezer km-re voltunk a hazától. (...)

Dél felé megint jött a hadnagy. Akkor bejelentette, hogy megérkezett a várva várt vonat, és elmondta, hogy a betegek hogyan lesznek elszállítva. (...) Az egészségügyi mutatta, hogy menjek a harmadik kocsihoz, ott vannak az ülŒ betegek. Egy kis idô múlva hoztak jó teát. (...) Ahogy a vonat megtelt, elindultunk. Kezdett sötétedni. Megkérdeztem, hogy hol vagyunk, amire Szudzsán volt a válasz. Ez 1943 február 20-án történt. (...)
Következö reggel (február 23-án), mikor már kezdett világosodni, mondták, hogy megérkeztünk Kijevbe, de a vonat csak haladt tovább, ha lassan is. (...) Eleinte 3-4 vagy 5 pár sín volt, késôbb már r 10 vagy 20 is, de a vonat meg csak ment. Hát még életemben akkora állomást sem láttam (vagyis annyi sínpárt egymás mellett), mint ott Kijevben. Egyszer csak a vonat megállt. Jöttek az egészégügyiek és bejelentették, hogy megérkeztünk. Az, aki itt akar maradni, az maradhat, mert Kijevben már van magyar kórház magyar személyzettel.

Ahogy hallottuk, a súlyos sebesülteket már ki is rakták a vagonból, minket, kevésbé súlyos sebesülteket meg átraktak marhaszállító vagonokba. Oda szalma volt leterítve, azon fekedtünk. Valamikor estefelé elindult a vonatunk hazánk felé.