A háború kezdete címû első fejezetből:

1941. év április 6-án virágvasárnap volt. Mi, petesháziak a 10 órai misére szoktunk menni. (...) A piactéren, a templom elôtt hallottam a társaságban, hogy az emberek azt beszélték, Németország megtámadta Jugoszláviát. Ahogy ott álldogáltunk, egyszer csak láttuk, hogy a várban lévô katonaság jött lefelé a várból, rendezett 4-es sorban, majd a templomnál elfordultak dél felé. (...)Muraszombat felé. Mire hazaértünk, már dél is lehetett.

A front összeomlása és a visszavonulás címû fejezetből:

Így történt, hogy a visszavonulás első napján (vagyis éjjelen) elvesztettük minden hadifelszerelésünket. Ott maradtak Sztaro Nyikolszkojén az ágyúink, lovaink, a kocsik, de még a személyes felszereléseink is. Nekem volt két kofferem; az egyik tele volt élelemmel, a másik meg cigarettával. Ebből csak az maradt meg, ami a zsebemben volt, meg a gázmaszkom. A halottak száma is egyre nőtt, ahogy meneteltünk visszafelé. Nagyon sok volt a megfagyott ember körülöttünk, kinek a keze, kinek a lába, kinek az orra vagy a füle volt megfagyva. Szörnyű volt a sebesültek helyzete, hiszen velük már régóta senki sem törődött. (...) 

Nagyon el voltam keseredve. Nem tudtam, hogy mi lesz velem, fel voltam készülve mindenre. A lábam már nagyon fájt, valószínűleg az ujjaim már át voltak fagyva, de a bakancsot levetni nem mertem, mivel újra felhúzni már úgyse tudtam volna, mezítláb pedig lehetetlenség lett volna továbbmenni. (...) 

Nekem úgy tetszett, hogy nyugat felé menetelünk, de egyszer csak azt vettük észre, hogy egyre közeledünk valamiféle nagy lövöldözéshez. Így jutottunk el egy faluba, ahol a legnagyobb pokol volt. ... a földön több volt a halott és a sebesült, mint amennyi búza- vagy rozskeve látható aratáskor a földeken. (...) Volt ott olyan jajgatás, sírás, segítségkérés a sebesültek között, amilyet még sosem hallottam; csak a halottak hallgattak el örökre. Az oroszok sokkal többet el tudtak találni közölünk, mint mi közülük, mert ők a hóba voltak beásva, mi pedig nagy tömegben vonultunk és áramlottunk a gyűrűből kifelé. Biztos, hogy nagyon sokan a németek és magyarok közül ott veszítették el az életüket, de a másik oldalnak is sok halottja lehetett. (...)

Így váltunk el mi hárman egymástól. Én indultam nyugatra. Úgy 4-5 km távolra házakat láttam. Elindultam abba az irányba. Hogy miért oda, nem tudom, talán abban bíztam, hogy ott találok valami ennivalót vagy esetleg ismerős magyar katonákat. (...) Úgy látszott, az asszonyoknak megpuhult a szíve, mert pillanatokon belül hoztak valahonnét egy tányéron főtt krumplit meg egy darab kenyeret. Az őrmesterrel hozzáfogtunk enni.

A nők csak néztek bennünket. Hogy az őrmesterrel mikor evett utoljára, azt nem tudom, de ő is olyan jó étvággyal falatozott, akárcsak jómagam. Az asszonyoknak adtam az öreg tarisznyájából cigarettát meg szappant. Erre hoztak még egy darab kenyeret. (...)

Az orvos csak csóválta a fejét. Valamivel bekente a sebes lábamat, szépen bekötözte, írt egy cédulát és mondta 'spitál'. (...) Amikor elindultunk, nevetett az orvos. Valószínűleg azt gondolta, hogy ez a katona sosem lesz többé se Petesházán, sem Magyarországon ilyen lábbal, hiszen több mint ezer km-re voltunk a hazától. (...)

Dél felé megint jött a hadnagy. Akkor bejelentette, hogy megérkezett a várva várt vonat, és elmondta, hogy a betegek hogyan lesznek elszállítva. (...) Az egészségügyi mutatta, hogy menjek a harmadik kocsihoz, ott vannak az ülő betegek. Egy kis idő múlva hoztak jó teát. (...) Ahogy a vonat megtelt, elindultunk. Kezdett sötétedni. Megkérdeztem, hogy hol vagyunk, amire Szudzsán volt a válasz. Ez 1943 február 20-án történt. (...) 

Következö reggel (február 23-án), mikor már kezdett világosodni, mondták, hogy megérkeztünk Kijevbe, de a vonat csak haladt tovább, ha lassan is. (...) Eleinte 3-4 vagy 5 pár sín volt, késôbb már 10 vagy 20 is, de a vonat meg csak ment. Hát még életemben akkora állomást sem láttam (vagyis annyi sínpárt egymás mellett), mint ott Kijevben. Egyszer csak a vonat megállt. Jöttek az egészégügyiek és bejelentették, hogy megérkeztünk. Az, aki itt akar maradni, az maradhat, mert Kijevben már van magyar kórház magyar személyzettel. Ahogy hallottuk, a súlyos sebesülteket már ki is rakták a vagonból, minket, kevésbé súlyos sebesülteket meg átraktak marhaszállító vagonokba. Oda szalma volt leterítve, azon fekedtünk. Valamikor estefelé elindult a vonatunk hazánk felé.

Vida István, 2005