Tante Miep tíz házat rendel

Négyszázezer euró a magyarországi szegények támogatására - Wilhelmina asszonyt csak az adakozás köti hazánkhoz

Népszabadság • Romhányi Tamás
2007. november 6

Wilhelmina van Wetten-Rensen asszony már betöltötte a kilencvenedik évét, amikor a holland közvélemény egyáltalán tudomást szerzett létezésérôl. Három évvel ezelôtt egy televíziós mûsorban az év hôsének választották, tavaly pedig Beatrix holland királynô tüntette ki. Néhány hete egy Magyarországról keltezett hírügynökségi jelentés nyomán ismét a figyelem középpontjába került, a "Tante Miep" (Miep néni) néven említett nijmegeni özvegyasszonyt ezúttal immár a Magyar Máltai Szeretetszolgálat legnagyobb egyéni támogatójaként mutatták be.

Eddigi adakozásainak összesítése a más nagyságrendekben számoló hollandok érdeklôdését is felkeltette, az összeg végén sorakozó nullák száma elég volt ahhoz, hogy a róla szóló beszámolót a legkisebb és legnagyobb lapok egyaránt átvegyék.

Tante Miep eddig négyszázezer eurót költött a magyarországi szegények támogatására. Ez az árfolyam-ingadozást nem számítva is legalább százmillió forint. Adományainak köszönhetôen negyven család jutott egészséges és tiszta, új vagy felújított otthonhoz. Egyebek mellett az ô pénzébôl épült tíz új ház elesett embereknek Zsámbék környékén és Zala megyében, új kórházi kápolna a fôvárosban, de a budapesti hajléktalanok számára új esélyt teremtô "befogadó falu" program lakóházainak többségét is ô vásárolta meg. Tizenhat teherautónyi ruhanemôt és élelmiszert is küldött.

Önzetlen támogatását a befogadó falu program két résztvevôje, a tarnabodi és az erki önkormányzat a település kulcsával és díszpolgári cím adományozásával kívánta megköszönni, a kilencvenhárom éves néni azonban idén már nem vállalkozott a háromezer kilométeres utazásra. Helyette a két Heves megyei kistelepülés polgármestere, Petô Zoltán és Meleghegyi Béla ült autóba, hogy a hágai magyar nagykövetségen fejezzék ki köszönetüket.

A bôkezô támogató egy kicsi, idôs autóval érkezik az ünnepségre, egy Nissan Micrából száll ki a követség elôtt. Szürke kosztümjén a királynô kitüntetése, az Oranje-Nassau Érdemrend keresztje villan, arcának ráncai közül fiatalosan fürge, kék szem csillog. Az ôt méltató köszöntôket - a szervezôk kérésére - rövidre fogják a hozzászólók, a néni olykor mégis elsírja magát. Elsô alkalommal akkor, amikor Kozma Imre, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke azt mondja: a rászorulóknak nyújtott keze attól erôs, hogy a másikat Tante Miep fogja.

Az ünnepség végén Wilhelmina asszony lapunk kérdéseire válaszol, beszélgetésünknek a néni fáradtsága miatt aggódók vetnek véget. Tante Miep életútját így nem ismerjük meg olyan részletességgel, mint szerettük volna, néhány fontos apróságot azonban sikerül tisztáznunk. Így például azt, hogy Magyarországhoz az adakozáson kívül semmi más nem köti. Annyit azért tud rólunk, hogy a szocializmus miatt úgy ötvenévnyi lemaradásban vagyunk a fejlett országokhoz képest, ô azonban - ahogyan fogalmazott - gyermekkora óta ôszintén érdeklôdött a "balkáni államok" élete iránt. A másik fontos dolog, amit megtudunk róla, hogy nem gazdag ember. Legalábbis holland viszonyok között, ahol vagyona legfeljebb háromszorosa egy átlagosan jómódú családénak. Tante Miepnek ugyanis háromszor volt családja, de mindhárom férjét elveszítette. Egyikük sem volt banktulajdonos, menedzser vagy híres ember. Csak három egyszerô, takarékosan élô férfi. Egy pék. Egy hentes. Egy sportoló.

- Parasztcsaládban nôttem fel, tizenhatan voltunk testvérek - meséli. - Apám azt mondta, csak egy gyereket tud taníttatni, az esélyt a nôvérem kapta meg, aki tanárnônek készült. Tizenöt évesen megismertem egy huszonöt éves péket, tizennyolc évesen hozzámentem. Amikor saját üzletünk lehetett volna, megbetegedett, nem dolgozhatott tovább a szakmájában. Nyitottunk egy idôsgondozó házat, ahol én voltam az ápoló. Ötvenéves voltam, amikor a férjem infarktust kapott egy focimérkôzést nézve. Öt évig egyedül gondoztam tovább a tizenkilenc idôs bentlakót, majd hozzámentem a henteshez, akitôl a húst vettük. Öt év múlva a második férjem agyvérzést kapott, négy év múlva meghalt. Öt évig egyedül éltem. A harmadik férjem két évvel fiatalabb volt nálam. Egyszer leszállt a kerékpárjáról, összeesett, meghalt. Ennek huszonnégy éve.

1996-ban egy hirtelen ötlettôl áthatva összecsomagolta volt férje szinte még új ruháit, és három óriási bôrönddel felszállt egy Magyarországra induló buszra. Siófokon egy németül beszélô idegenvezetôtôl megkérdezte, kinek adhatja oda a hárombôröndnyi ruhát. Egy apácához küldték, aki egy családi házból kialakított kicsi rendházban élt. Év végén egy magyar nyelvô köszönôlevelet kapott tôle. A négysoros üzenet lefordításáért soronként huszonöt guldent kért a tolmács, ezt valóságos rablásnak érezte, inkább keresett valakit, aki beszél magyarul. Így ismerte meg a '68-as csehszlovákiai események után emigrált Udvarhelyi Tivadart. A sikeres bankárként dolgozó férfi akkor már négy éve môködtette a hollandiai Szent István Alapítványt, amely a magyarországi nevelôszülôknél élô gyermekek támogatását tôzte célul, és a Máltai Szeretetszolgálattal állt kapcsolatban. Tante Miep tôle hallott elôször arról, hogy Magyarország egyes településein elmélyült a szegénység. A következô években megismerkedett a szeretetszolgálat szerteágazó tevékenységével, amelyet egyre bôkezôbben támogatott.

- Pátyon láttam elôször olyan családokat, ahol éheztek a gyerekek, a dohos falak miatt mindenki beteg volt - meséli. - Az építész azt mondta, nem érdemes felújítani a vizesedô épületeket, új házakra volna szükség. Megkérdeztem, menynyibe kerülne egy olyan ház, ami jó lehet öt-hatgyerekes családoknak. Másnap hozták a költségvetést és a vázlatos tervet. Megnéztem az összeget, Hollandiában egy konyhát nem lehet kapni ennyiért. Azt mondtam, rendben van, akkor én most rendelek tíz házat. Így kezdôdött.

Tante Miep a Máltai Szeretetszolgálat hat programját támogatta jelentôs összeggel. Nyolc év alatt tizennégyszer utazott Magyarországra, többnyire busszal jött, hogy az ajándékai is beférjenek. Idén elôször nem vállalkozott az utazásra. Amikor az egészségérôl kérdezem, azt mondja, nem kell aggódni, hiszen most hosszabbították meg a jogosítványát öt évvel, az ôt körülvevô fiatalok pedig nem engedik megöregedni. Tizenegy szobás môemlék jellegô házát ugyanis az utóbbi években már túl nagynak érezte, ezért az épületet a nijmegeni katolikus egyetem néhány hallgatójával osztja meg. A következô hetekben pedig rengeteg teendô vár rá. Ajándékokat kell csomagolni, hiszen közeledik a karácsony.

Hága-Budapest,
2007. október-november