Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy asszony. Az asszonynak volt tizenkét fia és egy lánya. Nagyon szegények voltak, és a gyerekek mindig így sírtak:
- Édesanyám, éhesek vagyunk, adjon kenyeret!
Az asszony sajnálta a gyerekeit, de mérges is volt, és egyszer azt mondta:
- Miért nem születtetek inkább hollónak!
A fiúk megrázkódtak, hollók lettek, és kirepültek az ablakon. A szegény asszony nagyon megbánta, amit mondott, sokat sírt, és hamarosan belehalt a fájdalmába. A kislány, akinek most már se anyja, se testvérei nem voltak, elindult megkeresni a bátyjait.
Hét nap, hét éjjel ment, végül beért egy sûrû erdôbe, ott találkozott egy öregemberrel.
- Öregapám! Nem látott erre tizenkét hollót?
- De láttam. Menj fel arra a hegyre, ott ülj le az alá a nagy fa alá, és várj, mert este mind odaszállnak.
A lány felment a hegyre, leült a fa alá, és várt. Estefelé nagy zúgást hallott, jött a tizenkét holló.
- Hej, testvérbátyáim! – kiáltott fel a lány örömében.
A hollók felismerték a hangját, és leszálltak hozzá. Nagy volt az öröm, és ô elmesélte, hogy mi történt, végül szomorúan felsóhajtott:
- Istenem, ha én emberré tehetnélek benneteket!
- Emberré tehetsz - mondta a legidôsebb testvér -, ha megfogadod, hogy tizenkét évig, tizenkét napig, tizenkét óráig egy szót sem szólsz senkinek, de ha a fogadalmat megszeged, holló leszel te is.
A lány megfogadta, és elbúcsúzott a testvérbátyjaitól. Újra elindult, sokáig vándorolt, éhezett, a ruhája is elszakadt, esténként egy szénaboglyába bújt aludni.
Egyik reggel zajra ébredt, a király és emberei ott ültek a boglya közelében a tisztáson. Éppen reggeliztek, a kutyáknak is adtak enni, de az egyik kutya odavitte a kenyeret a boglyához, egy meztelen kar pedig kinyúlt érte.
A király odament a boglyához, és azt mondta:
- Ki vagy, jó ember? Gyere elô. Ha éhes vagy, kapsz enni, ha nincs ruhád, odaadom a köpenyem.
A lány csak a karját dugta ki, és a király megértette, hogy nincs ruhája. Levette a köpenyét, odaadta neki, a leány felvette és elôbújt.
A fiatal király azonnal beleszeretett a gyönyörû lányba. Kérdezte, hogy kicsoda, de a lány csak hallgatott. A király hazavitte, kérdezgette, de a lány meg sem szólalt. A király azt gondolta, hogy néma, és így is feleségül vette.
Boldogan éltek, csak egy öreg hercegné nem örült a király boldogságának, azt akarta, hogy az ô lánya legyen a király felesége.
Egyszer a királynak háborúba kellett mennie, és azalatt a feleségének gyermeke született. Az öreg hercegné összebeszélt a bábával, és a gyereket kidobták az ablakon a tóba, a királynak pedig azt mondták, hogy halva született. A király búsult, de belenyugodott, és boldogan éltek tovább.
Telt, múlt az idô, és a királynak újra háborúba kellett mennie. Ezalatt a feleségének megint gyermeke született. Az öreg hercegné most is összebeszélt a bábával, a gyereket megint a tóba dobták, és a királynak azt mondták, hogy halva született. A király nagyon búsult, és a tanácsadóit kérdezte, mit csináljon. Azok azt mondták, hogy a királynét el kell kergetni, neki pedig újra meg kell házasodnia.
A király zokogott, mert nagyon szerette a feleségét, de végül beleegyezett, hogy elküldjék a kastélyból. Amikor a királynét el akarták kergetni, tizenkét holló szállt az udvarra, éppen a lába elé. A hollók emberré változtak, és a legidôsebb azt mondta:
- Édes húgunk, letelt a tizenkét esztendô, tizenkét nap, tizenkét óra, most már megszólalhatsz. A fiaidat is hazahoztuk. A vén hercegné és a bába meg akarta ölni a gyermekeidet, de mi megmentettük és felneveltük ôket.
Nagy volt az öröm. A hercegnét és a bábát elkergették a kastélyból. A király pedig feleségével, két kisfiával és tizenkét sógorával élt boldogan. Talán még ma is élnek, ha meg nem haltak.