Régi szüret Egerben

(uit Most magyarul! Hongarije Magazine nr. 64, oktober 2013)

Apai és anyai nagyszüleimnek egyaránt volt szőlőjük, így aztán nekünk gyerekeknek minden ősszel kétszer volt részünk a szüret örömeiben. Ez hangulatában, bonyolításában két különböző szüret volt, mégpedig azért, mert a Gyenge-féle szüret a Kocson, vagy a Deméndin – ezen a két dűlőn voltak a szőlők – a szőlőtermelő gazda szinte iparszerű tevékenysége folyt, míg a másik nagyszüleim szőleje, a Szakácsi-szőlő – a Kis-Egeden – ma úgy mondanánk, hobbykertként szerepelt. Nekem a kis-egedi szüretek jobban tetszettek, valahogy ünnepibb jelleget kapott, játékosabb és hangulatosabb volt.
Gyuszi nagybátyám már előző nap megjött Pestről, minden évben ugyanazzal a felajzott várakozással, és a férfiak este kiballagtak a Szalában lévő borházba, hogy némi kvaterkázással egybekötött megbeszélést tartsanak, amolyan haditanácsot. Ebben a borházban volt egy kis szoba is, asztallal, székekkel, még egy dívány is volt benne. Év közben előfordult, hogy a rokon férfiak ott jöttek össze egy-egy iszogatással egybekötött kártyázásra. A szüret előtt azonban feladatot is jelentett ez, mert rendbe kellett tenni a borházat, hogy fogadni tudja a leendő termést. Jani nagybátyám gondoskodott arról, hogy az eszközök, edények, hordók tisztára mosva álljanak glédában. (Gyuszi bátyám meg is verselte ezt a készülődést, meg a szüreteket, kis elbeszélő költeményét máig őrzöm.)

A szüretre aztán eljött a rokonság, persze gyerekestül. Az asszonyok beálltak a sorokba, és vödrökbe szedték a szőlőt. Itt-ott nótázni kezdtek, a férfiak pedig puttonyoztak és ugratták az asszonyokat, egyszóval zengett a szőlőhegy. Kiváltképp akkor volt jó hangulat, ha az idő is kedvezett, és szép őszi napfény öntötte el a Nagy- és Kis-Egedet. A gyerekek, leginkább a fiúk, csömöszölték a nagy félfenekű fakádba öntött termést. (A csömöszölés a szőlőfürtök összetörése egy végén rövid, ujjszerű gallydarabokat hordó vastagabb bottal. A célja pedig az, hogy a szőlőt összezúzva, a kádba minél több férjen az érett fürtökből.) A művelet eredményeként egy idő után a kádban megjelent az összetört szőlő leve, a must. Ekkor megkóstolhattuk az édeskés nedűt. A szőlőt lenyomva bögrével mertük és ittuk a jó édes mustot. (Persze csak módjával, mert a mértéktelent rövidesen rettenetes hasmenés fogta el.) A gazda ilyenkor hozta a fokolót, a cukorfok-mérőt, és egy üveghengerbe merve a lét, várakozással nézte, meddig merül el benne. Aztán közölte, hogy az idei termésből milyen bor várható.

(Ezeken a szüreteken részt vett Kindornai szomszéd is, akinek szőleje határos volt a miénkkel. Ő volt megbízva a Szakácsi-szőlő kezelésével, így az egész évi munkálatokat, kapálást, metszést, kötözést ő végezte. Különös, mogorva ember volt, nagyanyám szerint „infámis” alak, akinek jobban esett, ha tavasszal elkapálhatott egy borozda szélességű csíkot a maga javára a mesgyén. Ám egyszer, talán a lehörpintett poharak hatására, nekünk gyerekeknek mesélni kezdett. Háborús élményeit sorolta, bár azt, hogy melyik háborúról volt szó, elfelejtette megemlíteni. Bizonyára az első világháború lehetett, mint a mondottakból kiderült. „Galíciában jártunk akkor – mesélte – ahol egy nagy csata után bevonultunk az elfoglalt városba. Lovam hátán odaléptettem a főtéren lévő kúthoz, hogy megitassam a rárót. Hát, iszik a lovam egy vederrel, iszik a lovam két vederrel, iszik a lovam három vederrel…” - és rendben elmeséli a münchauseni történetet. Hogy honnan ismerhette a nagyotmondó báró meséit, nem tudom. Azt meg végképp nem, mi vezette arra, hogy saját kalandjaként adja elő mindezt. Talán a tágra nyílt gyermekszemek elégedettséget keltettek benne.
Ezután, ha a jó vincellér került szóba, valaki mindig megjegyezte: iszik a lovam egy vederrel… És nem maradt el a nevetés.)

Időközben egy-két asszony már az ebédet készítette. Ez általában bográcsgulyás volt, amihez néhány pohár tavalyi óbor is járt, persze a felnőtteknek. Kis szusszanás, beszélgetés után mindenki folytatta a munkát, de a délután már ráérősebben telt, attól függően, hogy milyen volt a termés. A délután közepén megjött a fuvaros is, és elvitte a nagy fakádat a szőlővel a borházba, és mi egyéb dolgunk nem lévén, diót böngésztünk a nagy fa alatt a kunyhó mellett.
Gyenge-nagyanyámék szőlőiben is nagyjából így folyt le a szüret, ám amikor már nagyobb voltam, a fuvarossal én is bejöttem a pincébe (a pince a Rác-hóstya alatti Kis-völgyben volt), és segítettem sutulni a szőlőt. (A sutulás a szőlő préselése, ezáltal nyerik a mustot. A présből - melyet kézzel tekernek – kifolyik a must egy faedénybe, s azt időnként, ha megtelt, cserélik, s a mustot hordókba töltik, ahol az majd kiforr.) A szüret itt is családi segítséggel történt, jó alkalom volt ez arra, hogy a rokonok szőlőszedés közben hosszú beszélgetéseket folytassanak, hiszen voltak, akikkel évente csak egyszer, itt találkoztunk. A ritkán látott rokonok elmesélték mi minden történt a családjukban egy év alatt, és meghallgatták a mi történéseinket. A deméndi szőlőben (az Eger melletti Deménd község határában volt ez a szőlő) híresen jó bor termett, a napos, délkeleti enyhe lejtőn. Nagyapám ezt a bort is jó áron eladta, hisz' szinte a szőlők hasznából éltek egész évben. Igaz ebből a borból egy „kistonnányit” (ez volt az 50 literes kishordó neve) megtartott a családnak a karácsonyi és húsvéti ünnepekre. Ő maga a „máslásból” készült, lőrének nevezett alig-bort itta egész évben. Mi is volt az a máslás? A kisutult törkölyt (a szőlő kipréselése után maradt, szinte száraz héj-mag-csutka tömeget) egy kádban felöntötte vízzel. A piros szőlő héjától ez a lé még igen szép színű lett, mivel azonban cukrot már alig tartalmazott, az ebből kiforrt bornak alig volt szeszfoka.
Nagyapám tavasztól a tél elejéig a szőlőkben dolgozott, még alig világosodott, amikor elindult, és sötétedéskor jött haza. Hazafelé jövet a pincét is útba ejtette, és az egész napi munka után megiszogatott egy-egy litert ebből a lőréből.
Nagyszüleim, s már szüleim is eltávoztak az égi szőlőmezőkre, a földek is ki tudja, kihez kerültek, de ezek a gyermekkori szüretek mindmáig megmaradtak emlékeim tarisznyájának mélyén.

Írta:  Gyenge István